Gerő András: Az elveszett kezdet

Emlékezetpolitika, identitáspolitika nélkül nem létezhet modern kormányzat. A történeti múlt felhasználása nem csupán romantikus múltba révedés – a gyökerek ismerete nélkül egy kormányzat számára sem jelen, sem jövő nem létezhet. Gerő András a Habsburg időszakból származó, máig ható identitáselemeket veszi górcső alá. Intézetünk igazgatója felteszi a kérdést, vajon a helyén kezeljük-e – a szerinte identitáspolitikai origónak tekinthető – 1848-49-et?

„Soha nem véletlen, hogy egy politikai erő vagy adott esetben az államot uraló politikai párt a történelem eseményei, személyei közül kiknek az emlékét ápolja, kiknek az emlékezetét kívánja megőrizni vagy feleleveníteni. Az emlékezet ebben az esetben nem önmagával egyenlő, nem önmagával és önmagából magyarázható, hanem mindig politika vagy, ahogy mondani szokták, emlékezetpolitika. Az emlékezetpolitika célja az adott politikai tábor identitásának, önazonosságának kinyilvánítása, adott esetben új tartalommal való feltöltése. Az emlékezetpolitika tehát arról szól, hogy a soft-politikai térben határozottan megmutassuk, hogy kik vagyunk, s kik nem vagyunk; az idő sodrában kiket vagy miket tartunk tradíciónak, előzménynek, folytatandó hagyománynak, mércének.”

 „Az emlékezetpolitika történeti értelemben nemcsak az identitás kifejezését vagy/és erősítését szolgálhatja. Lehet legitimációs forrás is. (…) Az emlékezetpolitika a politikai identitás egyik kifejeződése és az identitáspolitika egyik vetülete.”

„Identitáspolitikailag 1848–49 a kezdet, az origó. Ha ezt nem engedjük közel magunkhoz, akkor mindig elnézhetővé, relativizálhatóvá válik a jogfosztás, a jogegyenlőtlenség, a szabadság kisebb-nagyobb megnyirbálása, a sajtószabadság csonkítása, az ilyen-olyan indoklással a meritokratikus elv helyett a látenciákban továbbélő földesúri-jobbágyi, hűbérúri-vazallusi viszonyok tudomásul vétele – egyszóval mindaz, amitől egy politikai rendszer ugyan képes lesz működni, de képes lesz szét is rothadni.”

Gerő András írásában sorra veszi azokat a példákat, amelyek a 2010 utáni magyar kormányokat az identitáspolitika terén jellemzik.

„2011-ben bejelentették a Széll Kálmánról elnevezett gazdaságfejlesztési tervet, amivel emléket állítottak az 1875 után pénzügyi egyensúlyt teremtő pénzügyminiszternek, illetve a századfordulós miniszterelnöknek. (2011-ben a budapesti Moszkva tér is visszakapta 1951-ig viselt nevét, és ismét Széll Kálmán tér lett.) 2010-ben létrehozták a Wekerle Sándorról elnevezett Alapkezelőt, ami aztán 2012-ben elvesztve nevét egy más szervezeti egységbe olvadt be. Wekerle Sándor a dualista Magyarországon három ízben volt miniszterelnök – első miniszterelnöksége idején jöttek létre a polgári Magyarország szempontjából fontos egyházpolitikai törvények. A nemzeti örökségvédelmi központot Forster Gyuláról nevezték el, aki tudósként, szakemberként a honi műemlékvédelem területén tevékenykedett. (A központ úgy hírlik, mostanság szűnik meg, olvad be egy más szervezeti egységbe.)”

„A példák sora nyilván szaporítható, de az bizonyos, hogy a miniszterelnök által említett, a dualista Magyarországhoz kötődő polgári politikai tradíció részét képezi a mai hatalom identitáspolitikájának és így emlékezetpolitikájának is.”

Gerő András Az elveszett kezdet című írásának teljes szövege ide kattintva érhető el.