Gerő András: „A Monarchia egy sikeres korszak volt”

Gerő András, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója, az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára a Diplomata magazinnak adott interjút.

2017-ben emlékezünk meg az Oszt­rák-Magyar Monarchia születésének 150. évfordulójáról. Ön hogyan látja 51 évig tartó történetét?

A Monarchia 1867-ben jött létre és 1918-ig állt fenn. Páratlan európai jelenség­ként értelmezem, tizenegy nemzeti csoport és nyolc nagy vallás élt együtt, ami hihetetlen keveredést eredményezett kulturálisan és az élet mindennapi vetületeit tekintve is. 1910-ben ez egy ötvenmillió lakosú államalakulat volt. Visszanézve, a Monarchia gazdasági vo­natkozásban megelőlegezte az EU-t: közös gazdasági terület, közös pénz, nem volt belső vám, tehát ugyanaz, amit az EU 1993-ban Maastrichtban elhatározott. Politikai értelemben nem volt az EU előképe, mert csak a két, etnikailag legnagyobb nemzetnek, a magya­roknak és a német-osztrákoknak volt kulcs­szerepe. (Ausztria területe a birodalomban – Magyarországon kívül – Galíciától Tirolig terjedt.) Örök sérelmet jelentett, hogy a szlávoknak nem volt közjogilag intézményesített befolyása, amire több lehetőség kínálkozott. A dualista szerkezet­ből 1871-ben a csehek trialista átalakulást szerettek volna elérni, a századforduló után pedig a dél­szlávok szerettek volna horvát, szlovén és részben szerb egységet kialakítani. Mindez nem jött lét­re, mindazonáltal a Monarchia a béke, a konszolidáció és a prospe­ritás hosszú időszaka volt, a ko­moly belső feszültség és a jelentős társadalmi különbségek ellenére.

Mi jellemezte a multietni­kumú és multikulturális biro­dalmat?

A Monarchia a nemzetek olvasztótégelye volt, ahol egyszer­re volt jelen az egymás mellett élés, a keveredés és az utálat kul­túrája. Mindenki nyíltan utált mindenkit, s a konfliktusok elle­nére az emberek mégis együtt tudtak élni. A különböző területekről be­áramló népesség pedig idomult egymáshoz, adott esetben kulturális identitást váltott. Példa arra, hogy milyen etnikai mozgás volt itt és hogyan jelenik meg a koegzisztencia: a rendszerváltás óta Magyarországnak öt köztársasági elnöke volt, közülük háromnak – a név alapján – német eredetű a családja, de ők természetesen magyarrá váltak, a magyar nemzettel azonosultak. A Monarchiában egyidejűleg érvényesült az erős uralkodói akarat­tal működő politikai rendszer és a törvények­ben és a mindennapi létben is megnyilvánu­ló liberalizmus. Ennyi nép együttélése esetén a mindennapi létnek nem is lehetett más al­ternatívája, mint az eredendő liberalizmus. A Monarchiában hiába voltak eltérő politikai pozicionálási helyzetben a különböző nem­zeti csoportok, de erőszakosan nem nyomták el a másikat. Bár a Monarchia egy idő után már nem volt egyben tartható, de nem mind­egy hogyan történik a válás: gyűlölettel, vagy méltányos megegyezéssel.

Milyen közös örökséget hagyott ránk a Monarchia?

Szimbolikusan szólva a közös örökség hardverét láthatjuk Budapesten, Lvovban, Zágrábban és másutt, s tapasztaljuk, hogy sok a fizikai hasonlóság az épületek stílusa és funkcionalitása terén: hasonló színházak, pályaudvarok, kórházak és vásárcsarnokok épültek. Szerintem, ami leginkább izgalmas az a kevésbé megfogható szoftver: a térségre jellemző és velünk élő kulturális örökség. Ki­alakult egy erős ironikus gondolkodásmód a magas és a mindennapi kultúrában és egyben a látszat uralmának esztétizálása. A Nagykör­úton hatalmas gipszatlaszok tartják az épüle­teket, a látszat jegyében. A Közép-Európára jellemző operett – aminek jeles magyar származású szerzői Kálmán és Lehár – is egy látszatvilág, ahol mindig győz a szerelem, és harmóniába rendeződik a világ. Megemlíte­ném az étkezési kultúra örökségét is. Magyar­nak tartják a pálinkát, ami egy szlovák szó, s valószínűleg onnan is ered. A borjú bécsi szelet, olasz eredetű és meghódította a világot. Helyi változatai a sertésből vagy csirkéből készült rántott hús. A rétes vagy a Sacher-torta is mindenütt megtalálható. A Monar­chia korában az abszolút uralkodó borfo­gyasztást felváltotta a sör. A csehek fel akartak zárkózni az osztrákokhoz és egy elképesztő söripart fejlesztettek ki a nemzeti versengés során. A Monarchia meghalt, de öröksége él.

Nagy teret szentel a polgárosodás­nak a Múlt, félmosollyal című írásában.

A kiegyezés kora többek között azért lehetett nagy felfutási periódus, mert ez volt a megvalósult polgárosodás, a civilizatorikus áttörés időszaka térségünkben. A polgári élet­forma az élet majd minden területét átfogta, ezért köznapi jelenléte mindenki számára nyilvánvaló volt. Elég megnézni Budapestet vagy Bécset: Monarchia korabeli nagyváro­sok. Prága XVIII. századi, ahol a Monarchia a szecesszió által áthatott nagy építkezést in­dukált. Nagy fejlődésen mentek át a vidéki városok is, iskolák, vasúthálózat, kórházak, színházak épültek és a modern művészet szü­letése is a Monarchia korához kötődik. Persze a különböző népcsoportok polgárosodása nem egyenlő mértékű volt, amit bizonyos értelemben természetesnek gondolok.

Hogyan definiálná Közép-Európát?

Sokan és sokféle módon határozták meg, mióta elkezdték használni a fogalmat a XIX. század elejétől. A német koncepció sze­rint Mitteleuropa a keletre fekvő térség, német expanziós célterület. Más megközelítésben Közép-Európa az ortodox és a nyugati kereszténység és kultúrkör határvidéke. Történelmi­leg én úgy gondolom, hogy a volt Habsburg-birodalom utolsó létformája, a Monarchia jelöli leginkább Közép-Európát, amely sokfé­le módon ér bele az egykoron egy államala­kulathoz tartozó népek, nemzetek életébe.

Miért nem támogatta a magyar elit Kossuth koncepcióját, a Dunai Szövet­séget 1862-ben?

Deák Ferenc fogalmazta meg, hogy inkább megyek Bécsbe, mint Bukarestbe tárgyalni. Ebben benne volt a magyar politi­kai elitnek a nemzetiségekkel szembeni sok­szor lekezelő magatartása. A lekezelés az ön­definíció része volt. Úgy gondolták, hogy ez az ország csak a magyaroké, pedig 1900-ig nemzetiségi többség volt a Magyar Királyság­ban. 1900-tól változott meg az arány részben a zsidó asszimiláció, részben a nemzetiségi kivándorlás következtében. Mindenütt kiala­kult a nacionalizmus, de a magasabbrendűség a magyar nacionalizmusnak egyfajta esszen­ciális részét képezte, s ezért nagyon súlyos árat fizettek.

Jelen pillanatban mi hiányzik leg­jobban ebben a térségben?

A siker. Azt gondolom, ha nem tudunk felmutatni kollektív vagy egyéni sikereket, ak­kor frusztráltak leszünk, csökken az önbizal­munk, ennek okán elengedjük az indulatain­kat. A Monarchia korában, miközben hatalmas történelmi erők, nevezetesen a nacionalizmu­sok dolgoztak azon, hogy a Monarchia szétpor­ladjon, mégis volt kohéziós erő: a közös siker. Felépült egy világváros, Budapest; Bécs Euró­pa egyik szellemi központjává nőtte ki magát, hihetetlen mennyiségű tehetség és teljesítmény halmozódott fel. A magyarok legnagyobb problémájának azt érzékelem, hogy nem iga­zolódnak vissza az erőfeszítéseik.

Lesz egyszer Ferenc Józsefnek szob­ra Magyarországon?

Kezdeményeztem, hogy egy szobra le­gyen. A magyar nemzeti emlékezet adja meg a tiszteletet önmagának és Magyarország királyának, akinek a személyéhez kötődik a Mo­narchia. Szerintem ez jót tenne a magyar nem­zeti önképnek, hogy ismerjük el a sikereinket, ne csak a kudarcainkról beszéljünk. A magya­rok imádják a veszteseket, mert úgy gondolják, hogy a vesztesé az erkölcsi dicsőség. A Monar­chia egy sikeres korszak volt. Ferenc Józsefhez kötődik az 1848–49-es forradalom leverése. Nem gondolom, hogy ezt el kell feledni, de a kiegyensúlyozottság szellemében legalább egy emlékpontja legyen, hogy az ország nem felej­tette el a számára legfelívelőbb korszakot. A magyarok imádják Erzsébetet, a férjét nem szeretik. Az is nagyon érdekes, hogy a rend­szerváltás utáni Magyarország sok Ferenc József által kinevezett politikusnak megadja a tiszte­letet: Széli Kálmán tér, Tisza Istvánnak és Andrássy Gyulának újra szobra áll a Parlament előtt.

Lesz-e szorosabb együttműködés a Monarchia utódállamainak történészei között?

99 éve esett szét a Monarchia, ezalatt na­gyon sok változás történt. Ma már sok közös pont van a mindennapi élet és a kultúra kutatá­sában, azonban a Monarchia politikai megítélé­sét illetően szélsőségesen eltérnek a nézőpontok. Nem tudom, mikorra tud ez összesimulni.

Ön egy rangos lovagrend tagja.

Tiszteletbeli tagja vagyok a Habsburg–Lotaringiai-ház európai Szent György Lovag­rendjének, amely európai arisztokratákat, nagy- vállalkozókat, értelmiségieket tömörít. Ez az elit rend keresztény elkötelezettségű, amit nem vallásilag, hanem kulturálisan kell értelmezni.

Az interjút készítette: Popper Anna