Tanulj otthon - II. József jellemzése (1790)

II. József (1765/1780-1790) személyével gazdag röpirat-irodalom foglalkozik. Sok szerző választotta munkája témájául a császár külső és belső tulajdonságainak bemutatását. Ez a röpirat, amelyből az alábbiakban részletek olvashatók, 1790-ben íródott, és szintén II. József jellemzésével foglalkozik.

A szerző Johann Pezzl (1765-1823), aki 1784-ben ment Bécsbe, ahol Anton Wenzel Kaunitz (1711-1792) herceg, államkancellár mellett alkalmazták titkárként. Hamarosan csatlakozott a jozefinista írók köreihez, és barátságot kötött a kor egyik jelentős röpiratszerzőjével, Aloys Blumauerrel. 1785-ben tagja lett az egyik szabadkőműves-páholynak. Politikai tárgyú írásai rendkívül szatirikusak voltak, melyek kritikai éle, főként Kaunitz hatására, gyengült.

 

II. József  portréja (ismeretlen festő, 18. század)

(…)

Terézia halálával József rögtön birtokba vette az örökös tartományokat. Az első, amit tett, miután távozott anyja tetemétől, az volt, hogy saját kezűleg a következő kézjegyet küldte a kancellárnak, Kaunitz hercegnek: „Eddig engedelmes fiú voltam, csaknem ez volt minden, ami lehettem. A súlyos csapás miatt államaim élén állok, olyan teherrel a vállamon, mely erőmet meghaladni látszik. Ami ebben a helyzetben még vigasztal, az a meggyőződés, hogy az Ön útmutatásait és bölcs tanácsait a továbbiakban [is] megkapva, ebben a fontos és nehéz kötelességben nagy segítséget kapok. Azért küldöm ezt a [kézjegyet], hogy sürgősen felkérjem Önt erre [a segítségre].”

Éveken keresztül mostanáig egyféleképpen vélekedtek Józsefről. Az örökös tartományok népe majdhogynem imádta őt. A főváros különösen nagy várakozással tekintett az uralkodása elé. A Német Birodalomban és minden tartományban, amelyeket néhány év alatt beutazott, mindenütt a nép nagyrabecsülése és szeretete kísérte. (…) A hazai nemesség és egyházi személyek úgy gondolták, hogy van okuk a bizalmatlanságra Józseffel szemben. A többi európai uralkodó Józsefben heves embert látott, aki megrendítő vállalkozásokra van elszánva, akinek politikai lépéseit pontosan figyelemmel kell kísérni.

Feltűnő, hogy az uralkodó – aki trónörökösként népe általános szeretetének örvendett, és akit olyan sóvárogva vártak – röviddel a trónra lépése után bosszúságot és elégedetlenséget látott maga körül, amely kezdetben csak néhány ember és a rend körében volt megfigyelhető, de lassan általánossá vált. Szükség esetén minden uralkodó olyan lépéseket tesz, olyan intézkedéseket hoz, olyan kijelentéseket tesz, amelyek erre vagy arra az emberre nyomasztólag hatnak, vagy legalábbis úgy tűnik. Az elégedetlenek számára általában a trónörökös az a személy, akiben bízni és reménykedni lehet, akitől vigasz és megkönnyebbülés várható, miközben minden gyűlölködés az első személyt [az uralkodót] illeti. De ha a trónörökös uralomra jut, ő lesz minden elégedetlenség forrása. (…) Ha a trónörökös emellett olyan ember, aki gyakran határozza el reformok bevezetését, aki szokatlanul sok munkát és takarékosságot követel, aki államát a régi állapotából kiemeli, akkor az uralkodó elkerülhetetlen sorsa [lesz] a hangos elégedetlenség.

Ez volt a helyzet József császár esetében. Amíg anyja uralkodott, a közvetítő szerepét játszotta közte és a nép között. Meghallgatta a panaszkodók bajait, segítséget ígért, vigasztalt, ajándékozott, gyakran kegyelmet és méltányosságot eszközölt ki. (…) Terézia halála a trónra juttatta. A vigasznyújtó és közvetítő szerep megszűnt. Az uralkodó szükségszerűen könyörtelen komolysága lépett a helyére. Az egyes ember előnyeit, a vele szemben megnyilvánuló kegyeket az uralkodónak háttérbe kellett szorítania az Egész és annak java érdekében.

Mi több: József, leereszkedése és kíváncsi szelleme révén – hogy még az alsó udvari hivatalok jelentéktelen ügyeivel, a hivatalnokok, az udvaroncok, a polgárok és a parasztok magánéletével is foglalkozott –, eléggé megismerte, milyen hanyagul és ravasz módon intézték az ügyeket néhány kormányszékben, milyen durva módon játszották ki az anyját, ami befolyásolta a polgár és a paraszt sorsát. Mindezt szigorúan és komolyan meg kell szüntetni; ezt már régen elhatározta. Tartotta a szavát, és ezreket tett elégedetlenné.

József egyeduralkodó akart lenni. Csoda lett volna, ha ez az elképzelés nem változtatta volna meg őt, amely feladatra minden eddigi elődjénél alkalmasabb volt, V. Károlyt kivéve. Negyvenes éveiben járó, egészséges, erős testalkatú volt, ura több mint 22 millió embernek és a világ legjobb hadseregének; okos volt és humoros, jobban ismerte országait, mint bármelyik hivatalnoka, Európa nagy részét bejárta, és személyes barátságot kötött nagy uralkodókkal.

Létrehozott egy kabinetet, melyet saját hivatalnokaival töltött fel, akikkel reggeltől éjszakáig dolgozott. A hivatalnokoknak – döntés céljából – a jelentéktelen ügyeket is be kellett nyújtaniuk hozzá. A legelőkelőbb embertől a koldusig mindenkinek szabad bejárása volt hozzá egész nap. (…)

A magyar koronát Pozsonyból Bécsbe vitték.

A katonai összeírást[1] Magyarországon a német tartományokban érvényes rendszer szerint kellett bevezetni. Valóban, még ebben az évben megkezdték, és a következő évben az egész országot összeírták, ami révén először derült fény a népesség tényleges számára. (…)

A birodalmi nyelv a jövőben a német kellett hogy legyen. Három év állt a rendelkezésre a felkészüléshez. Lejártával minden tárgyalóteremben, minden országos ügyben németül kellett volna eljárni. Aki addig nem akarta elsajátítani a német nyelvet, annak a közhivataltól meg kellett válnia. (…)

A toleranciát komolyan szorgalmazta. A protestánsok közhivatalhoz és közméltóságokhoz jutottak, nyilvánosan is taníthattak, templomokat és iskolákat kaptak.

A megyegyűléseket betiltották.

A püspökök jövedelmét valamennyivel csökkentették.

Új bíráskodási rendet vezettek be.

A jobbágyságot eltörölték. A feudális rendszert teljesen megszüntették. Az ország területét felmérték, és a jövőben a nemeseknek, egyházi személyeknek, parasztoknak javaik mennyisége alapján adót kellene az állampénztárba fizetniük.

Ezáltal általános elégedetlenség, ellenszenv, bizalmatlanság és forrongás állt elő az országban. A nemzet minden rendje sértve érezte magát. A birodalom előkelői, bár nyugodtan viselkedtek, szenvedtek. A hivatalok és a községek határozott ellenvéleményt nyilvánítottak. A kisnemesek erőszakot alkalmaztak az összeírást végző személyekkel szemben. A parasztok elhagyták falvaikat. Általános felkeléstől féltek. Ezt az aggodalmat a császárral is közölték, de ő nem hagyta magát megijeszteni, és rendületlenül folytatta terve végrehajtását.

Hogy miféle tervek voltak ezek, abból a határozatból ismerhető meg leginkább, melyet saját kezűleg írt arra a javaslatra, hogy Buda városa emlékoszlopot akart neki állítani, mert a legfőbb kormányhivatalokat Pozsonyból az ország valódi fővárosába tette át.[2]

Szívesen idézem saját sorait. Jelleme felvázolásához ezek a legjobbak: „Ha az előítéletek megszűnnek, ha a valódi hazaszeretetet és a közjó igaz fogalmát a monarchia lakói magukévá teszik, ha mindenki egyenlő mértékben és örömmel járul hozzá a sajátjával az állam szükségleteihez, annak biztonságához és felemelkedéséhez; ha a megújított tananyag, az egyházi oktatás egyszerűsítése, az igaz vallás és a polgári törvények összehangolása révén létrejön a felvilágosodás, ha jobb lesz a jogrend, ha a népesség növekedése és a mezőgazdaság révén nő a gazdagság, ha az úr felismeri valódi érdekeit jobbágyaival szemben, és azok urukkal szemben, ha az ipar, a manufaktúrák és a termékforgalom beindulnak a monarchiában, miként azt hiszem, akkor érdemlek majd meg egy emlékoszlopot, és nem most, amikor Buda városa a könnyebb ügyintézés érdekében áthelyezett hivatalok révén [csak] több bort értékesíthet, és magasabb házbért szedhet. Bécs, 1784. június 23.” (…)

Jean-Étienne Liotard 1762-ben készült festménye Józsefről

József külseje, öltözködése

József uralkodása előtti és alatti élete – elfoglaltságai, utazásai, tervei, próbálkozásai, reformjai, érzései – a filozófus és az államférfi számára magukban is lényeges és árulkodó vonásai e kivételes ember jellemének. Aki a császár politikai pályafutását Ferenc halála után követte és ennek alapján nem ismerte meg Józsefet, annak a József nyilvános és magánéletéből vett egyes vonások nem lesznek elegendőek. De az ilyen vonások is hozzátartoznak ennek a fejedelemnek a jelleméhez; csak ne várják, hogy anekdotázzak, amit egy ilyen uralkodó bemutatásánál nagyon is nélkülözhetőnek tartok.

II. József középtermetű volt, kb. 5 láb és 10 coll magas lehetett. (…) Testalkata arról a szellemi virágzásról és tűzről tanúskodik, melyet Ferenctől és Teréziától örökölt. Olyan egészséggel, képességekkel és erővel rendelkezett, amelyek lehetővé tették, hogy azokat az állandó és riasztó nehézségeket el tudja viselni, amelyek mindenki mást felőröltek volna.

Szép homloka, vastag szemöldöke, nagy, hajlott sasorra és olyan szép kék szeme volt, hogy Ausztriában egy ideig divat volt olyan színű ruhákat hordani, mint a császár szeme, és ezért szó szerint minden üzletben „császárszemkéknek” nevezték ezt a színt. Haja világosbarna volt. Copfba kötve hordta, mint a tisztek, két egyáltalán nem mesterkélt oldalloknival és rövidre nyírt parókával.

Arcvonása fiatal éveiben leírhatatlanul kellemes volt, ugyanakkor fejedelmi. Számos, sokfajta testi baj nehezítette életét: érszűkület a lábában, szemgyulladás, piros foltok voltak a fején. Hogy az utóbbi gyógyítását kényelmesebbé tegye, 1783-tól kezdve parókát kezdett hordani, amely erősen elcsúfította. (…) A későbbi években az arcszíne sötétbarna lett a sok utazás és szabadban való tartózkodás miatt, amelytől sem a fagy, sem a hőség, sem a hó, sem az eső nem rettentette vissza. Arca fokozatosan petyhüdtté vált, s a bájos és barátságos vonások idővel elmosódtak.

Erőteljesen és komolyan beszélt. Amikor mérges volt, felső ajkát erősen felhúzta, úgy, hogy a fogai láthatóvá váltak. Szemei merevek és fénylők lettek, ebben a helyzetben lábával dobbantani is szokott.

Gyermekkorában magyar ruhába öltöztették. Ifjúkorában ezt a viseletet német váltotta fel, és felnőttként is német ruhákat hordott. Az 1765-ös Terézia-nap alkalmából öltötte magára először annak az ezrednek a kék színű huszáregyenruháját, amely az ő nevét viselte, és ebben a ruhában tolmácsolta anyjának a jókívánságait. Néhány éven keresztül, bizonyos alkalmakkor viselte ezt a huszáregyenruhát, különösen akkor, ha az éves hadgyakorlatok során arra a vidékre érkezett, ahol huszárezrede gyakorlatozott.

Kb. 1768-tól kezdve vagy fehér-vörös német egyenruhát viselt rendszeresen, mint a nevét viselő gyalogezred, vagy zöld-vöröset, mint a róla elnevezett könnyűlovasezred. Utazásain is, ha országának határait nem lépte át, egyenruhát hordott. (…) A zöld szín állt neki a legjobban.

Vajon a katonaruhát azért hordta, mert Ferenc halála után anyja a hadügyet teljes egészében neki engedte át, vagy saját ízlését, egyszerűségét követte, amivel Frigyest is utánozta, aki gyakran szóban és írásban is, a hadügyek területén mesterének nevezett; nem tudom. De azt tudom, hogy alattvalói akkor, amikor nem a hadügyekkel foglalkozott, szívesebben látták volna katonai egyenruha nélkül, mert egy uralkodó nem csupán országának védelmezője, hanem országának törvényhozója és polgára is kell hogy legyen.

Ha külföldre utazott, otthon, házi környezetben barna vagy más, sötét frakkot viselt; a hideg évszakokban felette még egy zöld vagy sötétkék köpenyt és egyszerű, minden cicomától mentes kalapot hordott, valamint csizmát és sarkantyút. (…)

Rendben és tisztán tartotta ruházatát, és szívesen látta, ha azok, akik körülveszik, nem hivalkodó, de rendes és tiszta ruhát viselnek. (…)

 

II. József (Martin van Meytens, 1766-1770 körül)

Kormányzat, tervek, gazdaság

Önállóan uralkodni, ez volt József császár kedves gondolata. Tevékeny és soha nem fáradó szelleme minden állami ügyet, a legfontosabbtól a legjelentéktelenebbig át akart látni, irányítani akarta azokat, és dönteni akart bennük.

Teljesen eltért a legtöbb uralkodó szokásos kormányzati rendszerétől. Kabinetet állított fel, mely tényleges uralkodásának éveiben öt titkárral és néhány írnokkal működött. Bár az udvari és vidéki kormányszékek majdnem mind megmaradtak abban az állapotban, mint ahogy anyja idejében működtek, néhány új hivatalt is létrehozott. De a kabinet, azaz József maga volt, kivétel nélkül, minden ügy végső fóruma.

Minden ügyet, bármilyen jelentőségű volt is, neki kellett először előterjeszteni, mielőtt elintézték volna. Gyakran megváltoztatta, korlátozta, bővítette vagy elvetette a kormányszékek előterjesztéseit, haragos kézjegyeket küldött a hivatali vezetőknek, a kormányhivataloknak vagy az egyes hivatalnokoknak, úgyhogy azok, az utolsó években, a biztonság kedvvért, a legjelentéktelenebb ügyeket is megküldték a kabinetnek, hogy József döntéseit és véleményét megtudják.

Még a belföldi és külföldi utazásain is naponta utána kellett küldeni az iratokat a kormányszékekről. Ezért keltezték parancsait, rendeleteit és döntéseit különböző országokból és tartományokból.

József lényegében egyedül uralkodott. (…) A mindenben, még a lényegtelen dolgokban való közvetlen részvétel és a nagy uralkodó méltóságán aluli, napi ügyek annyira túlterhelték és lekötötték, hogy a hozzáértő államférfiak azt kívánták, hogy kevésbé uralkodjon önállóan, és csak a fontosabb, hozzá méltó kérdéseknek szenteljen figyelmet.

Az, hogy József jól ismerte az államát, vitathatatlan igazság. Ha új elöljárót alkalmazott egy tartományban, akkor biztos, hogy a legpontosabb feljegyzéseket adta neki [a tartományról], amelyről senki másnak nem voltak olyan ismeretei, mint neki.

Amikor létrehozta Magyarországon a kerületeket, olyan határozottan, részletesen és találóan ábrázolta a kerületi biztosoknak az alájuk rendelt területeket – politikai, gazdasági és erkölcsi tekintetben –, hogy csodálkozik, aki olvassa. Egy – bármilyen rangú – állami hivatalnok sem rendelkezett olyan széles körű, pontos és helyi ismeretekkel az egész alkotmányt és az osztrák tartományokat tekintve, mint József, és senki sem törekedett annyira, hogy az államért tevékenykedjen, mint maga az uralkodó.

Tagadhatatlan, hogy József hajlott az önkényre, a korlátlan uralkodásra, de soha nem mutatta ki nyilvánosan. Rendeleteiben soha nem állt ott, mint néhány más fejedelem rendeleteiben: ez a mi akaratunk, az uralkodó akarja stb. Nem, József nyelvezete más volt: a közjó, országunk atyjaként kötelességünk megköveteli stb. Fent, egyik kéziratában olvasható volt: botorság lenne, ha egy uralkodó azt képzelné, hogy az ország, sok millió ember van érte, s nem ő van az államért és az alattvalókért. Egyébként időnként ellentmondást lehetett felfedezni szavai és tettei között.

Az Egészet illető tervei vitathatatlanul nagyok, messze tekintők és alkotóak voltak. Mindenek előtt egységes államot akart létrehozni nagy kiterjedésű birtokaiból. Egységes törvényhozást, érdekeket, adót, hivatalos nyelvet, kereskedelmi rendszert, nemzeti gondolkodást akart bevezetni. Rendkívül nehéz vállalkozás ez, [elég] ha csak egy pillantást vetünk a birtokaira, és látjuk, hogy milyen sokféle nép, vallás, szokás és alkotmány stb. él itt együtt, és milyen különbözőek azok kultúrájukban, ismereteikben és gondolkodásmódjukban.

József az államát önálló, más államoktól teljesen független vagy azokkal szemben vezető szerepet játszó szövetségessé akarta tenni. Ezért mérsékelte vallásügyben a pápa befolyását, felszámolta a szerzetesrendek külföldi rendfőnökeikkel való kapcsolatát, a külföldi püspökök alá tartozó területeket elszakította azoktól és hazai püspökök alá rendelte. (…)

Ezért tiltotta meg gazdasági megfontolásból a külföldi áruk behozatalát, a hazai pénz kiáramlását. Ezért tolerálta a könyvnyomtatást is, mert azt csak kereskedelmi ügynek tartotta, a könyvkereskedést pedig úgy tekintette, mint a sajtkereskedelmet.

Végül, a fiziokrata elvektől és e rendszer támogatóitól indíttatva, József általános szabadságot akart bevezetni az iparban, kereskedelemben és alattvalóinak táplálkozásában. Ezért oszlatta fel kísérletképpen Morvaországban az összes hentescéhet, ezért szüntette meg Bécsben a kenyéradót, húsadót, faadót stb., ezért engedték meg minden kontárnak bármilyen ipar űzését. A gyakorlatba átültetett fiziokrata eszméknek a remélt kedvező hatás helyett a legrosszabb következményei lettek. Döglött, tisztátlan marha húsát adták el Morvaországban, és egész falvak betegedtek meg. Miután mindenkinek szabad volt az árusítás, a szükséges országos tervezés nem volt biztosítható. A henteseket ismét munkába kellett állítani. Bécsben az adók megszüntetése következtében a húsnak, a kenyérnek és a fának olcsóbbnak kellett volna lennie, de éppen az ellenkezője történt. A kontárok hamarosan tönkrementek, de kótyavetyélésükkel az igazi iparosok üzletét is elrontották egy időre.

Általában elhamarkodta a császár az intézkedéseit is. Egyszer szemrehányásokat tettek neki emiatt. Mit mondott erre?

„Azonnal érezni akarom a hatását annak, amire vállalkozom. Amikor megnyitottam a Pátert és az Augartent, nem facsemetéket ültettem, amelyeket csak az utókor élvezhet, hanem azonnal fákat, amelyek árnyéka alatt én és kortársaim örömet és megnyugvást találhatunk.”

József jól érezte: ha államának olyan függetlenséget és elsőbbséget akar biztosítani, amely a terveiben szerepelt, akkor olyan szigorú gazdaságpolitikát kell bevezetnie, amely elődeinél megszokott volt. Ez meg is történt. A régi adósságokból jelentékeny összeget visszafizettek. De a bécsiek az uralkodó gazdálkodásával nem igazán voltak elégedettek. Népes, csillogó udvari pompához szokva, uralkodójukat túl takarékosnak találták, aki nem rendezett ünnepélyeket, az egyszerű öltözködést hozta divatba, a Burg üresen állt, szakácsait nem foglalkoztatta, akinek félmillió sem kellett arra, amire anyja évi 6 milliót költött. 

Személyes költségeit József császár nem közpénzekből, hanem a családi vagyonból fedezte. Ebből fedezte sok és hosszú utazásának költségét is, amelyek egyike során egyszer 16 000 dukátot is elajándékozott. Ebből adott előleget az iparosoknak. Ebből juttatott évi 20 000 dukátot szegényház-ügyre.

Ebből dugott naponta 100 dukátot vagy éppen annak megfelelő drágakövet a zsebébe, melyet napközben elajándékozott. (…)

 

József portréja (ismeretlen bécsi festő munkája)

József temperamentuma (…)

Az indulatos és vérmes emberek azok, akik a világban felhívják magukra a figyelmet, akiktől rettegnek, akik korszakot teremtenek; a legerőteljesebben ők hatnak, uralkodnak, rombolnak és építenek. Indulatos és vérmes tehát az igazi uralkodói és zsarnoki jellem, mondja Knigge.[3]

József vérmérséklete indulatos és vérmes volt; cselekedetei elárulták. Uralkodni, hatni, rombolni és építeni – ezt tette szakadatlanul. Minden hibája és gyengesége vérmérsékletének következménye volt.

Hirtelen, hevesen, gyorsan megragadni és éppen olyan gyorsan elvetni valamit – ez volt a természete. Gyors volt a járása, a mozdulatai és minden cselekedete. A tunyaság számára ismeretlen dolog volt; életéért és egészségéért való aggódás és ezek kímélése számára terhes volt. Elesett lóval, beleesett megáradt, rohanó folyókba, hajszálnyira volt a haláltól, és kétszer attól sem volt messze, hogy szarvasok nyársalják fel. Mindez egy percig sem okozott neki gondot, nem tette óvatossá, hanem ok volt neki arra, hogy tréfálkozzon.

Egyébként nyílt jellemét mindinkább gyanakvás árnyékolta be, ezért karolta fel talán túlzottan is a besúgást. De látta, hogyan éltek vissza ravasz emberek anyja bizalmával, és saját magán tapasztalta, milyen gyakran csapták be, hogyan hajtják végre valójában az akaratát, milyen gyakran másítják meg a parancsait. Ez gyanakvóvá és önfejűvé kellett, hogy tegye. Ha például pontosan és részletesen el lehetne mesélni a publikumnak, milyen akadályok, rosszindulat, nehézségek, kellemetlenségek álltak útjában csak a toleranciarendelet bevezetése során – amelyet nyilvánosan és általában magasztaltak –, a publikum részvéttel lenne iránta, és néhány kemény lépését és heves kijelentését a javára írná.

Hízelkedés nélkül megállapítható, hogy József legfőbb és leghevesebb szenvedélye az uralkodás, az irányítás és a munka volt. Minden mást ennek áldozott fel. (…) Ambíciói is voltak, és egy hatalmas állam uralkodójának kell is hogy legyenek. Lobbanékony természete gyakran gerjesztette haragra, amelyet időről időre a szolgái is észrevettek, akiket egyébként szigorúan fogott, de utolsó éveiben gazdagabban ajándékozta meg őket, mint azelőtt.

Az érzékiségnek csak egyetlen szempontból volt hatalma fölötte. Az első követ az dobja rá, aki az érzékiség hatalmát erről az oldalról soha nem ismerte. Egy harmincéves özvegyembernek, akinek tüzes temperamentuma van, akinek teste rendkívüli módon egészséges és erős, a világ, gondolom, megbocsát. Mert e féktelen tűz ellenére soha nem volt kegyencnője, akinek befolyása lett volna az államügyekre, vagy olyan, akinek közpénzeket vagy nagyobb összegeket adott volna a saját vagyonából.

Kegyencei nem voltak Józsefnek. Az, hogy egy-egy szolgával vagy lakájjal bizonyos otthoni ügyekben bizalmas volt, a politikai világban nem jelenti azt, hogy kegyence lett volna.

Egyenes, heves, nyílt, tevékeny jellemének megfelelően, leküzdhetetlen ellenszenvvel viseltetett minden iránt, ami túlzó, merev, buja volt, ami a ceremónia, etikett, túlzó formalitás volt. Nehezére esett, hogy néha ünnepi öltözékben, nyilvános asztalnál kellett étkeznie, hogy egyházi és világi ceremóniákon teljes pompában kellett megjelennie. Ő volt az első, aki megszüntette azt, hogy nemesi testőrök lovagoljanak az uralkodóház tagjainak kocsija mellett. Rendelettel tiltotta meg a térdhajtást maga és az uralkodóház tagjai előtt, mert az csak a legfőbb lényt megillető tiszteletnyilvánítás volt. A szolgáló kamarások számát 36-ra korlátozta, és azokat is gyakran felmentette a szolgálat alól.

Készségesen elismerem, hogy erkölcsi és politikai tulajdonságai, közelebbről nézve, még mindig rejtélyesek: a jólelkűség és a keménység, a nagy és a kis, az átgondolt és az elsietett ötletek, a messze néző és a rövid távú tervek és elképzelések csodálatos keverékei. (…)

 

Forrás: Charakteristik Josephs II. Eine historisch-biographische Skizze samt einem Anhang der Aussichten in die Regierung Leopolds II, von Johann Pezzl. Wien, bey Johann Paul Kraus, 1790. 79-83., 130-135., 267., 287-293., 314-323., 329-333. – In: Kora újkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Szerkesztette: Poór János. Budapest, Osiris, 2000. 169-174. pp. – Fordította: Gaál Bernadett

Fotó: wikipedia.org

 

[1] Utalás arra, hogy az összeírást a katonai szervek végezték.

[2] 1784-ben József Budára tette át a Helytartótanács és a vele egyesített Magyar Kamara székhelyét.

[3] Adolf Franz Knigge (1752-1796) író, az illuminátus rend tagja.