Tanulj otthon - II. Rudolf

A Habsburg Történeti Intézet csatlakozva a Terror Háza Múzeum Tanulj otthon címet viselő kezdeményezéséhez az elkövetkező hetekben Habsburg uralkodók életéről oszt meg érdekességeket Brigitte Hamann Habsburg-lexikonja alapján. Ezúttal II. Rudolfról olvashattok.

 

II. Rudolf császár, magyar király (I. Rudolf), II. Miksa (I.) császár és magyar király és Mária infánsnő legidősebb életben maradt fia. Született Bécsben 1552. július 18-án, és meghalt 1612. január 20-án, Prágában. A prágai Szent Vitus-székesegyházban nyugszik.

Jelmondata: Fulget caesaris astrum (Ragyog a császár csillaga).

Joseph Heintz the Elder portréja Rudolfról

„Rudolf először a bécsi udvarban, majd 1563 és 1571 között szigorú katolikus nagybátyja, II. Fülöp kívánságára Spanyolországban nevelkedett. 1572-től magyar, 1575-től cseh és római király volt, 1576-ban elhunyt apját követte a császári trónon. 1583-tól szinte kizárólag a prágai Hradzsinban élt, ahová a birodalom kormányzását is áthelyezte. Jól képzett és tehetséges, ugyanakkor ingatag és önkényes uralkodónak bizonyult, felváltva volt nagylelkű és gyanakvó, erőtlen és konok. Nem házasodott meg (több szeretőjétől számos házasságon kívüli gyermeke született), és nem is volt hajlandó családjával az uralkodásról tárgyalni. A vallás kérdésében is bizonytalan volt, mivel egyaránt idegenkedett a protestantizmustól, ill. az ellenreformációtól.

Rudolf ifjúkori portréja a spanyol királyi udvarban tartózkodása idején 1566/67 körül, a spanyol Alonso Sánchez Coello olajfestményén

Rudolf önkényesen válogatta meg tanácsadóit, akik nem ritkán alacsony származásúak voltak („lakájkormány”). S bár egy spanyol grand imponáló méltóságával tudott fellépni, egyre inkább visszavonult magányába. Dührohamokban és melankóliában szenvedett, mely egyre jobban elhatalmasodott rajta, s elméje elborulásához vezetett.

Mint császárnak két fő problémával kellett szembenéznie: a vallási megosztottsággal és a török veszéllyel. Uralkodásának első fele viszonylag nyugodtan telt el: kétszer is megújította az oszmánokkal kötött fegyverszünetet, s a birodalomban béke uralkodott, amit csak a Wittelsbachok kölni hatalomátvétele és a Németalföldön egyre élesedő háború (amelyben Rudolf közvetíteni próbált) zavart meg. 1593-tól a császári csapatoknak török támadások ellen kellett védekezniük a magyar Alföldön, s csak a birodalomból kapott jelentős segítséggel tudtak helytállni.

Hans von Aachen: Allegória a tizenöt éves háború kezdetén

Az 1600 körüli években Rudolf befolyása szemlátomást csökkent mind Németországban, mind a keleti fronton, sőt a Habsburg-dinasztia territóriumain is. Az örökös tartományokban Rudolf egyébként is csak felügyeletet gyakorolt: Stájerországot és Tirolt I. Ferdinánd mellékágának adta, Felső-és Alsó-Ausztriát Rudolf fivérei, Ernő, majd Mátyás kormányozták.

Egyre szorosabbá váltak viszont kapcsolatai a Vencel-koronához tartozó országokkal. Annak az elhatározásának köszönhetően, hogy egyetlen Habsburg uralkodóként tartósan Csehországban telepedett le, sikerült egy kínos helyzetet megoldania és a rendeknek, akik 1575-ben kiharcolták a szabad vallásgyakorlás garanciáit, bizonyos beleszólási jogot adott. A századforduló ezen a téren is új kezdeményezéseket hozott magával: a pápa és a spanyolok a császári udvarra kívántak támaszkodni, míg a nemesi ellenzék – melyek igazolást nyertek a kálvini tanokban – inkább szembeszegült.

A császárkirály – Martino Rota dalmát festő alkotása

A távoli Magyarországon Rudolf éveken át megelégedett azzal, hogy hozzá hű mágnásokra támaszkodott, bár itt is – ahogy Csehországban is – bizalmatlanságot váltott ki, hogy egyre több embere volt német. Aztán a háború egy új kihívást s egyben csábító alkalmat hozott: Erdély gyökeresen megváltoztatta álláspontját, az ingatag fejedelem, Báthory Zsigmond késznek mutatkozott arra, hogy országát átengedje Rudolfnak. A helyzet nagyon bonyolulttá vált. A kormányzat szabad kezet adott hadvezéreinek és hivatalnokainak, de már az első, magyar alkotmány elleni Habsburg-támadás balul ütött ki. Bocskai István vezetésével fellázadtak a protestánsok, s Rudolf kénytelen volt erdélyi igényeiről lemondani és Magyarországon széles körű politikai és vallási engedményeket tenni.

A Magyar Királyság, az Erdélyi Fejedelemség és a kapcsolt részek a zsitvatoroki béke korában

Ezzel egy időben bele kellett nyugodnia a török elleni háború dicstelen befejezésébe (1606), valamint abba, hogy rokonai végleg elidegenedtek tőle, 1600-tól állandó összeesküvéseket szőttek ellene. A buzgó katolikusok (akik élén Rudolf unokatestvére, a stájer herceg, Ferdinánd állt) offenzív kapcsolatokat szorgalmaztak Rómával és Madriddal. Mátyásnak – az osztrák, magyar és morva rendekkel együttműködve – sikerült gyűlölt fivérét félreállítania. Csak a csehek maradtak hűek Rudolfhoz, aki ezt az 1609-es megalázkodó felséglevéllel hálálta meg. A császárt, aki szinte minden addigi bizalmasával összekülönbözött, már csak a bosszú foglalkoztatta, és a birodalomban akarta magát kárpótolni. Amikor azonban eszelős unokafivére, Lipót passaui érsek az ő támogatásával betört Csehországba, s a támadás balul ütött ki, Rudolf világa teljesen összeomlott. Élete utolsó hónapjait hatalmától megfosztott fogolyként és árnyékcsászárként tengette a Hradzsinban.

Hans von Aachen portréja Rudolfról

Mindazért, ami a politikában nem sikerült, a császár szellemi területen talált kárpótlást. A tudomány és a művészetek kiváló pártolója volt. A képzőművészetek műértőjeként főként németalföldi és itáliai festőkből iskolát gyűjtött maga köré: a bizarr Arcimboldot, Sprangert, a mitológiai jelenetek rafinált mesterét, portréfestőket, Aachent és Heintzet, a tájkép- és csendéletfestészet úttörőjét, Saveryt és másokat. De voltak körülötte grafikusok is (pl. Hoefnagel), rézmetszők (pl. Sadeler), érmeverők (pl. Abondino), szobrászok (pl. Adriaen de Vries), kő-és üvegmetszők és az iparművészet más virtuózai. A Philippe de Monte karmester vezette udvari zene európai hírre tett szert. Csak az építészet maradt másodrangú. II. Rudolf kora legnagyobb gyűjtőjének is számított. Nem kímélt semmi költséget, hogy megszerezze a reneszánsz és a manierizmus leghíresebb festményeit: Dürer, Breughel, Tiziano, Correggio és Parmigianio kedvenc festői közé tartoztak. Gyűjteményei számos klasszikus és modern műtárgyat tartalmaztak, de természetrajzi értékeket is, nevezetesen kőzeteket, drágaköveket, ritka növényeket, állatokat és ritkaságokat a világ minden részéről. Tudósok is élvezték a császár kegyeit; neves történelem- és antikvitáskutatók, humanisták és költők, orvosok, matematikusok, órakészítő mesterek és feltalálók tartoztak Rudolf kíséretéhez. Különösen hasznos módon pártolta az asztronómiát: megnyerte Prágának a száműzött Tycho Brahet és a fiatal Keplert is, aki Rudolf udvarában tette legfontosabb csillagászati felfedezéseit.

Rudolf Vertumnus, az évszakok római isteneként Giuseppe Arcimboldo festményén.

E mecenatúra hátránya a császár szenvedélyes érdeklődése volt a mágia iránt. A babona minden fajtájára fogékony volt. A leghírhedtebb az alkimisták serege volt, akik azt állították, hogy elő tudják állítani a bölcsek kövét, és akik – Rudolfnak a zsidó titkos tanok (a Gólem-legenda) iránti túlzott érdeklődése mellett – tápot adtak a későbbi, Rudolfról szóló legendákhoz.

Löw rabbi és a Gólem

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a tudományt és az okkultizmust az idő tájt még nem lehetett szétválasztani. A talányok világában az ember más eszközökkel törekedett a megismerésre, különösen akkor, ha mint II. Rudolfot, az ortodox vallásos tanok nem elégítették ki. Így rejtett igazságokat keresett a manierista műalkotásokban, a szimbólumokban, emblémákban (a császári jelmondat, az ADSIT betűsor többrétegű jelentést sugall), a gyűjtőtevékenység belső logikájában, a kövek és a növények megmagyarázhatatlan tulajdonságaiban, a csodás óraműben, a szférák harmóniájában. Az asztronómia és az asztrológia között nem volt éles határ, mint Brahe és Kepler karrierje bizonyítja. A prágai alkímiának is voltak igaz tudós képviselői, s összefolyt a hivatalos orvostudománnyal.

Tycho Brahe csillagászati műszere

II. Rudolf megítélése igen ellentmondásos. A régebbi általánosító véleményeket bizonyára revideálni kell: Rudolf nem volt egyszerűen őrült, babonás vagy kifinomult esztéta, nem volt sem az ellenreformáció szószólója, sem politikai ártatlanság. Sokkal inkább a késő reneszánsz világnézetének egyik művelt képviselője volt. Ezt a világszemléletet összefonódott klasszikus és keresztény hagyományok, az univerzum feletti uralom és az univerzális tudás ideáljai jellemezték. Rudolf szellemi öröksége az utókornál egyre inkább elismerésre talált.

A kortársak inkább a komor politikai örökséget látták: a katolikus liga és a protestáns unió felfegyverzett táborait, és a harmincéves háborút, a melyet a prágai várban történt események indították el. Ez a legkülöncebb Habsburg uralkodó legalább megkísérelte elodázni az elháríthatatlant.”

 

Forrás: Habsburg lexikon. Szerkesztette Brigitte Hamann. Új Géniusz Kiadó, Budapest 1990. 374-376. pp. II. Rudolf szócikk szerzője: Dr. Robert Evans.

Fotó: wikipedia.org